Jól szervezett túrán, de rosszkor, rossz helyen…
Sok éve már, hogy minden nyáron megrendezésre kerül a Velencei-tavat kerülő kerékpáros teljesítménytúra. Pár éve a megmérettetés kitalálója és rendezője, Had András kiszállt a június eleji karikázásból, de a Békásmegyeri „Vándor” Kerékpáros Klub elkötelezett biciklis csapata átvette a rendezést, és új technikai eszközök alkalmazásával, haladva a korral (pl. chipes köridőmérés), ám megőrizve a korábbi gurulások hangulatát évente egyszer várja a Velencén a kétkerekűek táborát.
Jómagam is sokszor – bár lényegesen kevesebbszer, mint szerettem volna – részt vettem már eme ezen a teljesítménytúrán, hol több, hol kevesebb kört teljesítve. Igazán a kora reggeli köröket kedvelem, akkor még friss a levegő, alszik a tó és környéke, kicsi a forgalom, minden ideális ahhoz, hogy jó köridővel haladva élvezhessem az út menti nádasok látható és hallható élővilágát. Később a madarak elcsendesednek, elbújnak, s helyüket az ember veszi át… más zajokkal, más aktivitással, ami aztán tőlünk biciklisektől is más figyelmet igényel – már csak azért is, hogy ne gázoljanak el.
Na igen, erre figyelni kell, minden méter megtételénél be kell kalkulálni, hogy mi védtelenebbek vagyunk a géperejű járgányok utasainál. A veszélyt sok esetben maguk a „bakon ülők” is fokozzák azzal, hogy nem tartanak megfelelő oldaltávolságot a pedált taposók, egészen pontosan annak a pedált taposó bal lába mellett. Ám ezt is meg lehet szokni, ahogy mondják, együtt lehet vele élni… biciklizni – persze csak akkor, ha „talpon” maradunk.
Nos, ezen a kerékpáros túrán azért akadt egy új színfolt is! Egy kisteherautó vezetője nem elégedett meg azzal, hogy a biciklishez közel hajtva veszélyeztesse annak testi épségét, ő nyomatékosítani is akarta tényleges erőfölényét és a kerékpárosokkal szembeni ellenszenvét.
Egy biciklis a tó északi oldalán rótta körét magányosan, se előtte, se mögötte látótávolságban senki, amikor a Pákozd utáni „körforgóban” haladva hallja, hogy közvetlenül mögötte-mellette (de csak a bicikli hátsó kereke mellett) egy zajos „batár” döcög. Biciklisünk kihajtva a körforgalomból még jobban lehúzódik, már-már elhagyja az aszfaltcsíkot (ami országúti bicajról lévén szó, no meg SPD cipő-pedál kombóról nem túl szerencsés együttállás). Ám a zaj nem szűnik, a kerékpáros nem lát semmit belőle, csak érzi annak „leheletét”, veszélyes közelségét. Így, ebben a konstrukcióban vágnak neki a Pákozd és Sukoró közötti hosszú emelkedőnek. A szorítás nem enged, csak akkor változik, amikor elérik a kiserdő szélét – igaz, itt alaposan!
Az addig rejtőzködő zajforrás megmutatja magát, előbújik, de csak azért, hogy még nagyobb nyomást gyakoroljon az egyenlőtlen küzdelem másikára, a biciklisre, aki ekkor már leszorult a biztonságos aszfaltról. Azután megállnak, ki hogy tud.
A bakról lepattan a hajtó, de mielőtt vészjóslóan közelítene a biciklishez, visszanyúl az ülése mellé, alá, és jó sofőrhöz illően onnan még magához vesz valamit (általában nagyobb csavarhúzó, erős kábeldarab szokott lenni az a valami, de ez más volt, kisebb, elfért a tenyerében). Szó, szót követ, inkább az erősebb beszél, tombol, s elég arrogánsan kifejti, mennyire elege van a tó körül tekerő biciklisekből, s társait, akik nem szálltak ki zajos négykerekűjükből, többször is ekként bíztatja: „Gyerünk, szálljatok ki, kapjátok szét a biciklijét, hogy ne mehessen tovább!” A tettlegesség végül nem valósult meg, kerékpárosunk valahogy elérte, hogy mindenki haladjon szépen tovább…
Na, de ez így túl szép lett volna! Az akkor már ismert géperejű járgány az emelkedő közepe táján – ott, ahol egy eperárus kínálja portékáját az út túloldalán – szembefordulva biciklisünkkel várja. Vár türelmesen, s figyeli a biciklis mozgását… Nem epret vesz, figyel „odújából”! Azután behajt az ott kezdődő földútra. A kerékpáros fellélegzik…
Ám a kisteherautó kicsit arrébb újra feltűnik, ezúttal egy kaszált mezőn, és a „vitézek” onnan figyelik a mozgását. – Hurrá, talán végleg lemarad az agresszív társaság – gondolja a túrázó. De nem, a hosszú emelkedő tetején, ott, ahol kezdődik a Sukoró felé vezető lejtő, ott, ahol van egy bokrok által takart útszéli beugró, ott várják újra a biciklist. Kerékpárosunk pár tíz méterrel előbb megáll, és jól látható módon telefonálni kezd, a rendőrséget hívja. És bár ezt a „vitézek” nem tudják, a telefonálás látványa, és talán Sukoró (a lakott hely) viszonylagos közelsége hat – odébbállnak.
Ahogy tudom, a Gárdonyi Rendőrkapitányság munkatársai annak ellenére, hogy a biciklis nem tett feljelentést, azóta is foglalkoznak az üggyel, az nincs lezárva. Talán elejét akarják venni annak, hogy a „vitézek”, az „erős emberek” a jövőben is molesztálják, veszélyeztessék a Velencei-tó környéki kerékpárosokat. Tudjuk, nagyobb baj is lehet abból, ha legközelebb például egy gyermekeivel együtt bicikliző anyát, családot sodornak a fentihez hasonló helyzetbe.
Egy kicsit hasonlít a történet a nemrég a Budapesti Állatkertben megesetthez. Ott is „igazságot” szolgáltatott egy külsős, egy látogató. Ő is fegyvert ragadott, és lesújtott a térkővel – szegény teknős nem élte túl…
Kerékpárosunk nem sérült meg, bár ahogy hallottam, aznapra elment a kedve a további tókerülgetéstől. Lehet, hogy ezután csak többedmagunkkal – és vajon hányadmagunkkal – célszerű majd biciklizni kicsiny hazánkban? Na, de mit tegyen a teknős?!
Csidei Lajos
