Tudom, nagyon gyakran írok ezeken a hasábokon a Balatonról és környékéről. De azt gondolom, hogy legnagyobb tavunk és turisztikai látnivalói, a térség atmoszférája – és értsük ide akár a szúnyogzümmögéstől „hangos” és néha kellemetlen sátorozás és gyaloglás óráit is – nem csak nekem kedves, nem csak nekem fontos… tehát kell róla írni!

Fontossá vált a Balaton a befektetői rétegnek is, a „pénzt veszünk ki mindenből” világ mozgatóinak, az óriási állami és uniós pénzeket feleslegesen elherdáló döntéshozóknak is. Azoknak, akik a turisztikai beruházások nekünk szánt „üveggolyóit” látványosan előtérbe helyezve (mert a kommunikáció az egyik erősségük) egy számunkra, az átlagember, a Balatont a fizetésükből felkeresők számára egy csak részben megközelíthető tavat készítenek elő.

A sok apró lépés mellett most épp Révfülöp évszázadokon keresztül kialakult bája, a Balaton-part egyik sokak szerint legszebb kikötőépületét is magában hordozó partszakasza került veszélybe. A mostani kikötő és a Szigeti strand közé tervezett 133 vitorlás befogadására alkalmas jachtkikötő egy a Balatonon még nem alkalmazott, folyamatos vízforgatásos technológiának köszönhetően lehetővé tenné a vízi járgányok vízben hagyását a téli hónapokra is…

De kik is tudják majd megfizetni ezt a szolgáltatást? Kiknek van erre igénye? Miért csak egy nagyon szűk réteget érintő fejlesztésekre költenek el száz meg száz milliókat, amikor például az északi parton közlekedő vonatok majdnem kiugranak a vágányból, az egyszerű halandók pedig lábaikat törik a foltozott vagy épp meg sem foltozott járdákon.

A két világháború között – de mert Balatonföldváron nőttem fel, bátran mondhatom, hogy az „átkosban” is – gyönyörű, karbantartott parkok mára többnyire lepusztultak, elhanyagoltak. Nézzük csak meg Révfülöp 2010-ben felújított Rózsakertjét! Nézzük meg, hány rózsatő él még az akkor ültetett 1390-ből! A gaz ver fel mindent, az öntözőrendszer romokban, pedig ennek rendben tartásához nem kellenek milliárdok. És ennek szépsége minden Révfülöpre látogatót és ott élőt gyönyörűséggel töltene el, nem csak a jachttal érkezőket… Na, de ennek részleteibe most ne menjünk bele, írásom a terv nem ezen részének boncolgatását célozta meg!

Sokkal aggasztóbb a tervnek az a része – és ez már túlmutat Révfülöp határain –, hogy a település lakosságának egy jelentős része nem akarja, kifejezetten ellenzi a grandiózus jachtkikötő építésének megvalósulását. Népszavazást is kezdeményeztek, ami – ismerve a magyar jogállamiságot – többször majdnem elbukott, ám a lokálpatrióták és a kis település szépségéért aggódók egyelőre a polgármesterükkel szemben is tartják magukat. Talán még ezen a nyáron lesz népszavazás a kikötő szükségességét vagy annak helyét illetően.

Én is azt mondom, haladjunk a korral, és legyen a jachtoknak is helye akár Révfülöpön is, de ne tegyük tönkre azokat a történelmi város- és faluközpontokat, településrészeket, amelyek pontosan attól szépek, hogy évszázadok alatt alakultak ki. Ezek létrejöttében sokszor lényegesen nagyobb tudás, tapasztalat és szépérzék volt és van,  mint a mai, pénzmotivált világ alkotó embereiben.

Furcsa olvasni a révfülöpiek „választott” polgármesterének e témakörben tett nyilatkozatait. Valahogy úgy tűnik nekem, mintha észre sem akarná venni, hogy kiket is kell esküje alapján képviselnie… vagy lehet, hogy csak azokat képviseli, akik nem meg, hanem kiválasztották? Nem tudom, de hiszem, hogy mindenki ismeri a történelem jelesebb mérföldköveit – a Bastille öröknek hitt falai is napok alatt leomlottak, s Petőfi is utalt bizonyos dolgokra az 1848 decemberében Debrecenben írt és legradikálisabbnak tartott versében… szerintem ismerjük sorait.

Én hiszem, akarom hinni, hogy Révfülöp lakossága erős lesz és győzni fog. Mert ha igen, nekünk, túrázóknak, országjáróknak is megőriz valamit az északi part egyik legszebb kikötőjének hangulatából, látványából. Akarom hinni, hogy évek múlva is teljes szépségében láthatom – nem csak az alumíniumból és kompozit-anyagokból készült árbocrengetegen keresztül sejlik majd fel a révfülöpi kikötőépület kőcsipkés kontúrja. Akarom hinni, hogy a révfülöpi kikötő padjain ülve hallhatom még a vadkacsák zsémbelő hangját, a szúnyogok zümmögését – nem a jachtok acélsodronyainak egy idő után felettébb idegesítő hangja tölti majd be a teret. Akarom látni a Balatont!

És persze kíváncsian várom a fejleményeket, szorítok a révfülöpi lokálpatriótáknak… De gondolkodjunk azon, hogy miként tudnánk, és szükség esetén tudunk majd mi is összefogni a Fülöp-hegy előtti partszakasz megőrzése érdekében!

Csidei Lajos