A BuBán a Velencei-tóig

2022 szeptemberében, három nappal a BuBa teljes aszfaltcsíkjának átadása után végigkarikáztam a sok éve várt kerékpáros útvonal Székesfehérvár és Balatonakarattya közötti szakaszát. Az összességében pozitív tapasztalataimat folyóiratunk 2022/9. számában osztottam meg Önökkel.

A már akkor sokak által nehéznek, nem jó nyomvonal-választásúnak ítélt Budapest és a Velencei-tó közötti etap bejárását pár héttel későbbre terveztem… Azután a teljesítés jó egy évet váratott magára, csak az idén októberben pattantam nyeregbe e célból.

Természetesen a világhálóról már begyűjtöttem a fontosabb információkat, így azt is, hogy a híres útvonal 0. kilométerköve a Budaörshöz tartozó Kamaraerdőben található, a Kolozsvár és a Seregély utca kereszteződésénél. Kicsit illúzióromboló ez a helyszín, ha arra gondolok, hogy mekkora csinnadrattával „ünnepelték” a kerékpáros útvonal létrehozását az abban résztvevő szaktárcák és szervezetek, no meg, hogy hány tíz éve vártuk mi, kerékpárosok ezt a tájegységeken átvezető, azokat összekötő aszfaltcsíkot.

Igazán semmi sincs a kezdőpontnál, csak egy, az autósok számára kihelyezett tilalmi tábla oszlopára felcsavarozott szokványos, kerékpárosok útbaigazítására szolgáló tábla – előtte-mögötte egy kisbolt a parkolójával és a hazánkban megszokott gondozatlan környezettel.

Ha ezt a kezdőpontot úgy 300 méterrel arrébb jelölik ki – ahol biztonságosan és díjmentesen parkoltam a kocsimmal a közeli szabadidőpark területén, ráadásul vécé és padok is rendelkezésre állnak –, máris érezné a kerékpáros, hogy a milliárdos beruházás róla szól. Érezné, hogy egy egyedülálló útvonal kezdőpontjánál áll.  Na, de erről szó sincs – mármint a „felesleges” sallangról!

Az előbb részletezett meglepetést magam mögött hagyva gyorsan nekilódultam Budaörs és Törökbálint jelzett utcáinak, áttekertem az M7-es majd az M0-ás autópályák fölött, és viszonylag rövid idő alatt kijutottam a lakott helyekről Biatorbágy irányába. Sokáig a Bécs felé vezető vasúti fővonal mellett pedáloztam a jó minőségű aszfalton, és nem kellett egy óra sem, hogy fékezzek az 1931-es merényletről híressé vált vasúti viadukt(ok) előtt.

Talán ezek a műtárgyak és az egyiken átvezetett kerékpárút a legérdekesebb épített látnivaló a Velencei-tóig tartó szakaszon – a Nap megfelelő állása mellett jó képeket lehet itt készíteni. A nekünk átalakított és biztonságossá tett völgyhídon átgurulva rögtön egy szokványos kerékpáros önellátó szervizponthoz jutunk. Nem messze tőle talán egy büfé épül – de ezt csak úgy magamtól és a téglafalak kontúrjából gondolom.

Ezt követően olyan városi szakaszok jönnek, ahol bár rendre és sokszor alig észrevehető módon kihelyeztek szabványos kis útvonaljelző táblákat, azok alapján bizony jól el lehet suhanni az irány- és utca/köz-váltások mellett. Jó szándékú kerékpárosok az aszfaltra festett piros nyilakkal próbáltak javítani a helyzeten – ezek bizony nagy segítséget nyújtanak a nem épp kétméteres magasságban tekintgető, kutakodó, táblákat keresgélő, hanem a biciklik kormányát markoló és az út felületét, a kátyúkat is figyelő társaiknak.

Vajon miért nem gondolta át senki „hozzáértő” – pedig vettek részt a tervezés előkészítésében magukat kerékpárosoknak vallók is bőven –, hogy miként kell/lehet a táblákon kívül vagy azokkal jól láthatóan jelezni egy sajátos (kerékpáros) testtartásban haladónak az útirányt?

A viaduktok városát elhagyva kezdetét veszi az emelkedő-emelkedő hátán szakasz. Etyek előtt is van egy jó húzós rész a maga 40 méteres szintemelkedésével, de az igazi csak a borvidék központjának számító település elhagyása után következik. Itt két-három kilométer alatt 70 méter szintet kell legyűrnünk. Ezért – és mert ezt követően ritkábban érintünk falvakat – érdemes Etyeken kifújni magunkat. És itt ne feledkezzünk meg a túránkhoz szükséges folyadékmennyiség feltankolásáról sem, mert azután sok kilométeren át nem lesz rá lehetőségünk.

Az emelkedőket általában lejtők követik, nincs ez másképp itt sem. Felkarikázva az etyeki szőlőhegyek „csúcsára” – ahol szervizpont és pihenőhely vár panorámával a környékre – közel négy kilométeren át gurulhatunk Gyúró, Tordas irányába. Ezután is „marad minden a régi” – hosszú, meredek emelkedők, gyerekeknek akár veszélyt is jelentő lejtők sorjáznak egymás után. Van, ahol 11 %-os a lejtés mértéke, a veszélyt kavicsfelhordás és nem egyszer éles kanyar is fokozza. Igaz, ezekre táblák is figyelmeztetnek, a csökkentett sebességre pedig fekvőrendőrök kényszerítenek – ha figyelsz, segítenek, ha nem, akkor úgy jártál…

Pázmánd határában, a következő szervizpontos bringás-pihenőnél érdekes, látványos faszobrok teszik hangulatossá az ott töltött perceket – úgy tudom, egy helyi díjnyertes fafaragó mester láncfűrésszel készített alkotásait csodálhatjuk itt meg.

Ettől a településtől valóban már csak egy ugrás a Velencei-tó. Nadapot átszelve néhány kisebb emelkedő és hosszabb lejtő után már lent is lehetünk a vízparton. Abszolválva a BuBa családdal együtt tekerőknek megálmodott, de azoknak talán megterhelő, sokaknak nehezen vagy egyáltalán nem teljesíthető, a közepesnél jóval nehezebbnek mondható szakaszát. Véleményem szerint – és úgy tudom, erre már vannak is kezdeményezések – mindenképpen érdemes lenne kiépíteni egy másik, a főváros és a Velencei-tó közötti rövidebb, kevésbé megterhelő nyomvonalú kerékpárutat.

A visszautat vonattal tettem meg a Kelenföldi pályaudvarig, hogy aztán még vagy hat kilométert tekerjek Kamaraerdőig a helyenként rosszul vagy sehogy sem jelzett városi kerékpárúton. Ez a szakasz jól illik a fentebb negatívan értékelt kezdőponthoz

Csidei Lajos

A 0-ás kilométerkőnél Kamaraerdőben

A használaton kívüli szomszédos viadukt Biatorbágynál…

…és a biciklisek által használt völgyhíd útpályája

A völgyhíd melletti szervizpont

A magasan elhelyezett tábla kiesik a biciklisek látóteréből – a képből is „kiesett”, csak az oszlop látszik

Ilyen „kalóz” nyilak segítenek, hogy merre kell fordulni…

…hogy ne suhanjunk el a szűk köz mellett – mert ez nem kerékpárút ám!

És a túlsó vége is elég érdekes!

Emelkedő Bia után, visszatekintve

Etyeket elhagyva megint csak felfelé vezet az út

Egy gyönyörű mandulafasor 28 kilométerrel a Velencei-tó előtt

Pihenőhely a szőlőhegyek tetején

Innen vagy 4 kilométert gurulhatunk lefelé

Gyúró településjelző „táblája”

Mindig csak felfelé

Veszélyt jelző megoldások

Veszélyt jelző megoldások

Veszélyt jelző megoldások

A pázmándi pihenőhely szobrai

És az én túrám végpontja