Emlékezzünk!

Általában nem tervezem el hetekkel előre, hogy lapunk megjelenésekor miről is szólnak majd ezek a sorok. Figyelem a napi életet, tapasztalok, benyomásokat szerzek. És azután mondatokba rendezem a gondolataimat, bízva abban, hogy azokat Önök majd továbbgondolják, magukban kiegészítik, keresnek hozzá plusz információkat – vagyis, hogy felkeltem az érdeklődésüket az általam kiragadott témakör iránt. Nyilván olyan dolgokról is írtam már, ami egyesekben nemtetszést váltott ki… ez törvényszerű, emberek vagyunk, ráadásul és szerencsére sokfélék.

Ebben a hónapban volt tervem. Vácra akartam ellátogatni, kíváncsi voltam a nemrég oly sok vitát kiváltott Kornis Gyula-szoborra. Időhiány miatt nem valósult meg a tervem, így ma, október 3-án délelőtt egy rövidebb utazással járó, ám szintén régi adósságomat akartam leróni – ami a közelgő ’56-os évforduló kapcsán még időszerű is. A Kozma utcai Kisfogházban akartam tisztelgő látogatást tenni.

A Gyűjtőfogház épülete mellett gyakran elsuhanok autóval, többször lassítottam is az emlékhely bejárata előtt, így pontosan tudtam, hogy az ajtón lévő tábla szerint kedden és csütörtökön 10 és 15 óra között látogatható. Vagy mégsem?

Csütörtök van, délelőtt 11 óra. Rajtam kívül senki sincs a zárt, barna vasajtó előtt, így a falon található kaputelefonokkal próbálkozom – van Emlékhely és van Siralomház feliratú is –, ám mindkét „vonal” csendes. Az ügyeletes gombjának megnyomása sikert hoz, de tőle is csak azt tudom meg, hogy hívjam fel a kiírt telefonszámot, és jelentkezzek be a látogatásra. Azonnal mondom, hogy itt nincs telefonszám, és rögtön jön a segítőkész válasz: „Menjen fel a honlapjukra, és az ott található számon csörögjön!”

Élek is a világháló lehetőségeivel, de ez a telefonszám is néma marad… igaz, a szolgáltató géphangja tájékoztat, majd sms-ben értesítik a hívottat a sikertelenségemről. A kép gyorsan összeáll, ma nem fogom látni az ’56-os elítéltek és kivégzettek utolsó körleteit, a zárkákat és az udvart, ahol igaz magyar embereket taszítottak igaztalan vádakkal a halálba. Pedig az 1956-os forradalom kitörésének évfordulója már nagyon itt kopogtat az ajtón…

Már ráhangolódtam a vérbe fojtott forradalom fájdalmára és a mártírhalált haltak iránti tiszteletadás szükségességére, így az Új köztemető 298-300-301-es parcellája felé indultam. A felhők és Nap játéka, a meg-megborzongató szél hol komorrá, hol „bizakodóvá” tette a környezetet, ez jól illeszkedett a forradalmi napok és az azt követő évek hangulatához – siker, bizakodás, remény, szomorúság, áldozatok…

Egyedül sétáltam a frissen nyírt gyepen, el-elidőztem a forradalom sikeres napjainak és vészterhes éveinek történeleméből ismert mártírok kopja- és fejfáinál, a már nem névtelen(!) síroknál: vitéz Tóth Lajos (Drumi), a 28 légi győzelmes II. világháborús pilóta, vitéz Somogyváry Gyula, vitéz Kiss Zoltán ejtőernyős alezredes, Mansfeld Péter, az erdélyi nép kivégzettjei és azok a szovjet katonaáldozatok, akik a forradalmunk oldalára álltak… És a sor végtelen. Örök tisztelet Nekik, akik egy jobb, egy igaz hazát, egy szabad Magyarországot akartak!

Úgy tűnik, a haza büszke rájuk, ápolja emléküket, az egykor tiltott parcellák is viszonylag rendben vannak. Úgy tűnik, Magyarország végre azon az úton halad, amelyért ők küzdöttek, amelyért sokan a vérüket adták. De azért gondolkodjunk el! Ők függetlenséget akartak – most is sokan valódi függetlenséget szeretnénk…

Csendes sétám és tiszteletadásom majd’ másfél órás lett. Magával ragadott a történelem, az itt nyugvó hősök nagysága. Megborzongtam, mikor eszembe jutott, hogy bizonyos érdekkörök a minap néhány temetőnk csendjébe, halottaink és hőseink nyughelyei közé, mellé, fölé futóútvonalakat terveztek. Én nem értem ezt, de a hiba talán bennem lehet, ha csak én gondolom úgy, hogy az elhunytak és hozzátartozóik békéjét ez zavarja. Szerencsére egyelőre elnapolták az agyament ötlet megvalósítását…

Kérem Önöket, ha idejük engedi, tegyenek ebben a hónapban egy tisztelgő látogatást valamelyik ’56-os emlékhelyen!

Csidei Lajos