Trianon újratöltve

Nem ma jártam iskolába, van annak már jó negyven éve, hogy érettségiztem, és maholnap a diplomaosztó évfordulója is kikerekedik… Tanultunk Trianonról, olvastunk is róla, de akkoriban nem kapott olyan felhangot, mint az elmúlt években, pláne a 100. évforduló kapcsán, 2020-ban. Tényként vettük tudomásul a történelemkönyvek lapjain olvasottakat, aztán ki-ki az otthoni kiegészítések, a család nézőpontja, értékrendje, politikai beállítottsága szerint gondolta tovább az országcsonkítás történéseit, az akkori és a szocialista Magyarországra gyakorolt hatását.

De visszatérve Trianonhoz, számomra csak később – amikor már több kutatási anyagot, elemzést, történelmi dokumentumot lehetett olvasni – vált ismertté, hogy a győztes hatalmak milyen fondorlatos módon iktatták ki vasútvonalainak „elvágásával” Európa gazdasági vérkeringéséből hazánkat. Az új országhatár meghúzását követően majd’ félszáz vasútvonal, köztük számos többvágányos fővonal vezetett a „semmibe”, vált csonka vágánnyá. A döntéshozók és csatlósaik különös figyelmet fordítottak arra is, hogy a vasúti csomópontok javarésze az új határ túloldalára kerüljön, tovább nehezítve ezzel a megcsonkított Magyarországon belüli áruszállítást és személyforgalmat.

Ez persze negatív hatással volt a háborús éveket és a trianoni döntést követő gazdasági talpra állásra, a maradék ország mindennapi életére. Megfelelő irányítással azonban működőképessé vált, azután az is maradt a vasúthálózatunk, és még a II. világháború pusztításait is kiheverte. Csodát tettek a nagyszüleink és szüleink az ország újjáépítésével, sok évig használható hálózatot alkottak a sínpárok.

Az államapparátustól eredő első igazi károkozást az 1968-as Közlekedéspolitikai Koncepció néven ismertté vált vonalbezárások jelentették, aminek során számos szárnyvonalat megszüntettek, mondván, gazdaságosabb a közúti áru- és személyszállítás. Akkor talán még nem volt nyilvánvaló, de ma már tudjuk, hogy helytelen döntést hozott a pártvezetés.

2007-ben 14, 2009-ben pedig 33 mellékvonalon rendelt el az akkori baloldali kormány ideiglenes üzemszünetet, hogy azután a most hatalmon lévők 2010-ben 4, majd pár hónap elteltével 6 vonalon – feltételezhetően politikai céllal – újraindítsák a forgalmat. Volt taps, öröm az újranyíló vasútállomások mentén. Én sem voltam ezzel másképp, be merem vallani – túrázóként, vasútbarátként, fotósként, egyszerű közlekedő emberként.

Ezután viszont valami nagyon megváltozott! Stabilizálódott a hatalom, a pénz is más(ok)ra kell, az elhanyagolt vasúti hálózat fenntartása meg csak nyeli, nyelné a forintokat… Kár bármennyit is ráfordítani, ha a nem jól kialakított menetrend és a szolgáltatás tudatosan alacsony szinten tartása csak azt a célt szolgálja, hogy rávilágítson, bizonyos vasútvonalakon a közlekedés gazdaságtalan.

És akkor nincs mit tenni, az állam szűkös anyagi helyzete miatt a felújítás nem finanszírozható, be kell zárni a szárnyvonalak egy részét. Józsi bácsinak úgyis felesleges átvonatozni a szomszédos faluba, mert már ott sincs orvos, és a városokban is csak félgőzzel működnek a szakrendelők, a kórházak. A túrázó pedig menjen autóval, ha még mindig meg tudja fizetni az üzemanyagot, vagy járjon gyalog, ha úgyis szereti koptatni a cipője talpát… Petőfi is ezt tette jó kétszáz éve a végtelen rónákon. Csak aztán haladtunk előre is, nem csak hátra!

Véleményem szerint a mai közlekedéspolitika – ha van egyáltalán ilyen – belülről irányítva, hazafias színbe burkolva fejezi be azt a folyamatot, amit 1920-ban a győztes hatalmak kívülről, a trianoni békediktátumon keresztül kényszerítettek hazánkra. A vasúti járműállomány lenullázását, az infrastruktúra leamortizálását, a mellékvonalak újabb csoportjának bezárását – az ország gazdaságos közlekedési hálózatának tönkretételét…

Csidei Lajos

Nagykereki állomásnál a trianoni döntést követően szakadt meg a vonatközlekedés Nagyvárad felé…

…Tiszafüred és Karcag között pedig a mai magyar kormány „tevékenysége” következtében nem járnak a vonatok augusztus eleje óta